Magyari Máté (Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság): Amikor először találkoztunk (vagy tíz éve), Vidéki Róbert botanikus szárnysegédjeként jártad a kis-balatoni gyepeket…
Kovács Péter: A szombathelyi tanárképzőn, azaz az akkori Berzsenyi Dániel Főiskolán tanított engem Vidéki Robi. Nem véletlenül mentem tanárképzőbe, hiszen én valójában biológia-földrajz szakos tanárrá akartam válni, annak ellenére is, hogy sokan körülöttem csak alibiből jöttek az intézménybe. A főiskolai nagybetűs élet mellett hamar megtetszett tanáraim kutatói munkája. Elsőként Vidéki Robi kutatásaiba láthattam bele. 2001-ben már magával vitt terepre: Zala megyébe, Lickóvadamosra, azután a Tapolcai-medencébe, Raposkára. Ő mindig is törekedett arra, hogy minél jobban bevonja a hallgatókat a főiskolai munkákba, majd később már a saját kutatásaiba is. Kezdeti puhatolódzó lépéseimet követően a Kis-Balaton területét érintő vegetáció-térképezésbe csöppentem, mely igazi „in medias res” volt számomra. Zalaváron volt a szállásunk, napközben „ezer fokban” jártuk a végeláthatatlan nádasokat, magassásosokat, majd éjszakába nyúlóan digitalizáltuk az adatokat és készítettük elő a másnapi térképeket. Egyfelől nagyon megtetszett és egy életre megfertőzött, de ugyanakkor rögtön láttam ennek a munkának, életnek az árnyoldalait is. Ez utóbbi miatt tartozom egy vallomással Vidéki Robinak. Egyik alkalommal, amikor is megbeszéltünk egy hétvégi terepmunkát, én előtte – mert azért rendes főiskolás is volt az ember akkoriban, – egy hajnalig tartó bulin vettem részt, aminek eredményeként másnap reggel a teljes kimerültség és hidegrázás közepette azt kellett mondanom neki, hogy azért nem tudok csatlakozni hozzá, mert begyulladt a fogam. Ez persze nem volt igaz, amiért most kérek tőle bocsánatot.
M.M. (BfNPI): Miért cserélted fel a közkedvelt orchideavadászatot a nyolclábú „szörnyetegek” tanulmányozására? Villámcsapásszerűen vagy fokozatosan váltottál?
K.P.: A főiskola első éveiben a növényszervezettan, növényrendszertan és növénytársulástan voltak a meghatározó tantárgyak. Ha jól emlékszem, talán a harmadik szemesztertől kezdődött az állatrendszertan oktatása, mely legalább annyira felkeltette az érdeklődésemet, mint az előző években a botanikai tárgyak. A botanika és a pókászat közötti „választásom” a szakdolgozati téma kiválasztásakor dőlt el. Ekkor pedig Robi már Sopronban oktatott. Szakdolgozati témát az állattan tárgyköréből akartam választani, ezért Szinetár Csabát kerestem fel, aki a rendszertant oktatta nekünk. Elképzelésem sem volt róla, hogy ezen belül milyen témát válasszak, így Csaba a saját szakterülete felé terelt, vagyis a pókászat irányába. Először irodalmakat kaptam, határozókkal ismerkedtem, később a mikroszkópos határozásba is betekinthettem, majd végül terepre is kijutottam vele. Ahogy Vidéki Robi esetében, úgy Szinetár Csaba esetében is meghatározó volt a személye. Több, mint tíz év távlatából azt tudom mondani, hogy először egyértelműen Csaba személyisége ragadott magával és csak utána szerettem bele igazán a pókokba.
M.M. (BfNPI): Milyen módszerekkel dolgozik terepen a pókász? Mesélj ezekről pár szót!
A pókoknál – ahogy a legtöbbször más ízeltlábú csoportoknál is – begyűjtésre kerülnek az állatok. A begyűjtést tekintjük mintavételezésnek, melynek különböző módszerei ismertek. A legelterjedtebb módszer – amit itt a Kis-Balatonon is előszeretettel alkalmazunk – a talajcsapda. Szebben mondva: módosított duplaedényes Barber-féle talajcsapda. A pókászok között csak pohárcsapdának hívott módszer lényege, hogy két, általában 3 deciliteres poharat leásunk a talajba úgy, hogy annak szája egy magasságban legyen a talajjal vagy annál kicsit lejjebb kerüljön. Ebbe beleteszünk egy másik poharat, melynek peremét levágjuk, hogy pontosan illeszkedjen. Ez azért fontos, mert így, amikor ürítjük a poharat, csak a belsőt kell kivenni. A külső pohár marad a talajban, így az nem omlik be, nem kell újból leásnunk. A pohárba gyorsan ölő folyadék kerül, mely ideiglenesen tartósítja is az egyedeket, amíg az ember nem üríti és teszi őket alkoholba, előkészítve a válogatásra és tisztításra.
M.M. (BfNPI): Tegyük hozzá, több ízeltlábú csoport esetében a kutatás szükségesen rossz velejárója az egyedek kíméletes elpusztítása, persze oly módon, hogy az az állományra veszélyt ne jelentsen. A talajcsapdák fedője pedig megakadályozza, hogy kétéltűek vagy kisemlősök pottyanjanak bele. De gyakran látni téged egy gigantikus porszívóval is…
K.P.: Igen, a másik elterjedt mintavételi módszer az úgynevezett motoros rovarszippantó használata. Ez valójában egy átalakított lombszívó, melynek csövébe egy finom szemcséjű hálót, vagy ahogy mi hívjuk, „bugyit” helyezünk el. Ez a talajról, aljnövényzetről vagy éppen lombról szívott mintát felfogja és nem jut bele a gépbe. A hálót kivesszük a csőből, majd a mintát műanyag edénybe helyezzük, ezzel élve fogjuk az állatokat, melyek így fotózhatók is. A határozáshoz szintén tartósítani kell az egyedeket, de ezzel a módszerrel könnyen válogathatóak. Monitorozáshoz ez a két legelterjedtebb és leginkább használatos eszköz, de ezen felül lehet még kopogtató- és fűhálóval vagy éppen kézi szippantóval is gyűjtögetni.
M.M. (BfNPI): Bár a pókok mindenütt, még a vízben is ott vannak, de tény, hogy ritkábban találkozunk pókásszal, mint madártani vagy emlőskutató szakemberrel, pedig a hazai pókászat nem újsütetű. Honann indult és hol tart napjainkban a magyar arachnológia?
K.P.: A hazai tudományos igényű arachnológiai kutatás kezdete Herman Ottó nevéhez kötődik. Ő tette le a hazai pókászat alapkövét a „Magyarország pók-faunája” című három kötetes munkájával, mely az 1800-as évek végén jelent meg. Az azóta eltelt több, mint 100 éves hazai kutatást több időszakra bonthatjuk fel, amiket egy vagy két kutató nevével fémjelezhetünk, például Chyzer Kornél, Kulczynski László, Kolosváry Gábor, Balogh János, illetve Loksa Imre. Az 1990-es évektől kezdett kibővülni a kutatók köre, amiben nagy szerepe volt annak, hogy 1999-től évente megrendezésre kerül a Magyar Pókász Találkozó, ahol a legtöbbször családostól érkező kutatók három napot töltenek együtt. 2015. évben már a XVI. találkozó került megrendezésre, első ízben a Vajdaságban, Topolyán. A hazai pókászat tudományát fiatalnak nem nevezhetjük, viszont a kis létszámú kutató kisebb hatékonysággal tudott dolgozni, mint mondjuk a madarászok, vagy botanikusok. De így is elmondható, hogy vannak kiemelkedő eredmények és kutatók, akiket egész Európa ismer. Az 1990-es évektől nagyot fejlődött a tudományág. Ennek elengedhetetlen feltétele volt a már említett találkozók rendszeres megszervezése, de emellett egyre több kutató is elkezdett foglalkozni a pókokkal. Közülük többen is kutatóintézetekben, egyetemeken dolgoznak, mely infrastrukturális és bizonyos szempontból személyi hátteret is jelent. Az egyik ilyen központ a Szombathelyi Arachnológiai Műhely (SZAM), melynek én is tagja vagyok. A műhely vezetője az a Szinetár Csaba, akihez 10 évvel ezelőtt oly bátortalanul léptem be szakdolgozati témát keresve, és aki mára engem és a családomat már a „fogadott mecséri rokonságának” tekint.
M.M. (BfNPI): Miben látod fontosnak a pókfauna kutatását, milyen tudományos alapokon nyugvó gyakorlati jelentősége van?
K.P.: Az egyre gyűlő ismeretek mára a pókokat az indikátor csoportok közé emelte. Természetesen még rengeteg a kutatni való és a földrajzi értelemben is nagyon sok még a fehér folt – kissé ilyen a Kis-Balaton is -, de a rendelkezésre álló ismereteink alapján már egy-egy terület ökológiai minősítése, természetessége a pókok segítségével is jól jellemezhető.
M.M. (BfNPI): A hazai pókásztársadalom, mint említetted, nem túl nagy létszámú, s te egyike vagy a „csodapókoknak”. Van-e ennek lenyomata a mindennapi életben, pl. hogy viseli a család, hogy mintákkal töltöd fel a hűtőszekrényt? Gyermekeid hogy viszonyulnak a pókokhoz? S a legfontosabb, van-e bármilyen használati tárgyad, ami Pókemberes?
K.P.: Az első nyom, amit a hazai pókász kutatásban hagytam, 2002-re tehető. Így ettől számolom a pókász múltamat. Az elmúlt 13 év meglátszik a dolgozószobámon, illetve a családi házunkon is. Feleségemmel a főiskolán ismerkedtünk meg, amikor már javában dolgozgattam Szinetár Csaba mellett, így ő ezzel együtt kapott meg engem. A természet szeretete mindig is hozzátartozott az életünkhöz: a mecseki nászutunkon is elmentünk teljesítménytúrázni és ezen kívül gyakorlatilag mind az öt napot a környék felfedezésével töltöttük el. Jött velem az évente megrendezett biodiverzitás napokra is, főleg az első időkben, amikor még nem csüngött rajta három gyermek. Sőt még egy kis titkot is elárulok. A második biodiverzitás napon, Gyűrűfűn kértem meg a kezét a Pöcök-domb lábánál, egy szalmabálára ültetve. No, ezeket csak azért mondtam el, mert így látható, hogy az életünkhöz a legnagyobb természetességgel tartozik hozzá a biológusléttel járó minden őrültség. Pár évvel ezelőtt sikerült a Szigetközben letelepednünk, nem messze attól a helytől, ahol szinte az egész gyerekkoromat töltöttem. Ez a kis falu szintén kissé el van zárva a nyüzsgéstől, amit most nagyon élvezünk. Gyermekeinknek természetes, hogy apu a mikroszkóp előtt ül, kis fiolákból pókokat vesz elő és azokat nézegeti. Sőt a legnagyobb gyermekem, az ötéves Levente a legnagyobb természetességgel ül le a mikroszkóp elé, hogy megvizsgálja a csirkecsontot alatta, amit előtte ásott ki a földből a kertben.
Pókemberes relikviám ennek ellenére nincs, de szépen gyűlnek a különböző formájú és alakú pókok, akár kőből, papírból, üvegből vagy műanyagból is legyenek.
M.M. (BfNPI): A kis-balatoni vizsgálataidat leszámítva, milyen kutatásokban veszel részt manapság? Miket tartasz a legfontosabb tudományos eredményeidnek?
K.P.: Jelenleg a legnagyobb volumenű kutatás, amit több kollégával – többek között Szinetár Csabával és Eichardt Jánossal – közösen viszünk, a Győr melletti homokpusztákhoz kötődik, ahol a szerencsés véletlennek köszönhetően több, egymástól független kutatás is párhuzamosan fut.
Emellett az elmúlt két évben egy nagyobb szabású alapkutatást végeztünk a Szigetközben, ahol a későbbiek során a mostanra kiépült vízpótló rendszer vélhetően jótékony hatásait szeretnénk majd nyomon követni. 2015-ben zárult a Győr környéki rekultivált hulladéklerakók felszínein végzett szukcessziós vizsgálatok. És persze nem feledkezhetünk meg a kis-balatoni felmérésről sem, amit nagy szívvel és kedvel csinál az ember, hiszen én „alma mater”-ként tekintek a Kis-Balatonra.
A kutatási megbízások mellett „szerelemből” is űzöm a pókászkodást. Ilyen munka a digitális arachnológiai adattár életre hívása. Ha minden jól sikerül idén, befejezzük a Dunántúl pókfaunisztikai adatainak a feldolgozását. Megyénként haladunk és egy-egy publikációban, enumeráció formájában tesszük közé az adatokat.
M.M. (BfNPI): Melyik a legkedveltebb hazai pókfajod?
K.P.: Két kedvelt fajt is tudok mondani. Elsőként a bükkösök paránypókját említeném, amivel a szakdolgozatom keretén belül ismerkedtem meg. Faunánkra nézve új faj volt, ha jól tudom még mindig nincs újabb adata, ez köszönhető annak is, hogy bükkösökben nem nagyon vannak kutatások. Különben nagyon impozáns megjelenésű, piros színű pók.
A másik faj, illetve fajcsoport a védett torzpókoké: három fajuk is ismert hazánkban. Külső megjelenésükben jelentős különbség nincs, így mindhármat nevezhetem kedvenc fajomnak. Hogy mi is tetszik benne? A faj kinézete, megjelenés, határozott vonalai, ami miatt annyira kedvelem.
M.M. (BfNPI): Hová szeretnél eljutni a világban, hogy közelebbről megismerd a pókfaunáját?
K.P.: Nem vágyom egzotikus helyekre. Rengeteg a tennivaló itt a Kárpát-medencében is. A faunakutatásaink csak most indultak be igazán. Szeretnénk a már említett digitális adatbázist is rövidesen útjára indítani. Most készül a hazai védett fajokról egy jelentős összefoglaló munka, amiben én a torzpókokat csinálom. Nagyon izgalmasak azok az élőhely-rekonstrukciós munkák, ahol a pókok segítségével kezelési javaslatokat teszünk, illetve monitorozást végzünk.
A közeljövőben inkább a Bakonyba szeretnék többször eljutni, a zirci múzeumban rengeteg a feldolgozatlan anyag, aminek meghatározása szintén nagy kihívás lenne.
Kovács Péter publikációs jegyzéke – letöltés
Magyari Máté ökológiai szakreferens – Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság
2016.02.15.
